Charles Weasley

Charles Weasley

Fajod

Ne kösd le képzeleted szárnyait! Merj repülni, és merj örülni az agyadban megszülető minden bizarr, lángoló gondolatnak!

Összetett és bonyolult jellem vagyok, de valószínűleg erre már magatoktól rájöttetek rég. Sok minden érdekel, ez tény. Nyitott vagyok bármire, ami érdekel, vagy látok benne fantáziát. Igenis fontos, hogy határozott legyek. Konkrét életcéllal rendelkezek, a sárkányok a mindeneim. Úgy gondolom, ha már egyszer élek, akkor arra használom fel, ami mindig is érdekelt. Makacs vagyok, néha karakán és határozott. Amit a fejembe veszek, abból úgysem engedek. De mégsem vagyok túlságosan kicsapongó. Megfontolt vagyok, a béketűrésből nehezen hoznak ki. Imádok viccelődni, szórakozni. Azonban egy valamiben egészen biztos vagyok. Én az a tipikusan magányos farkas, vagy inkább mondhatni korlátok nélküli szabad ember vagyok. Nehezen viselem el a korlátokat, épp ezért a Minisztérium döntésével nehezen tudnék egyet érteni. Nehezen tudnám elképzelni magam egy családdal, felelősséggel, mert úgy gondolom azzal a sárkányos tervem is dugába dőlne.

Nem akarok hencegni, de úgy gondolom, nem vagyok egy rossz külsővel megáldott férfi. Ugyan nem tagadom kölyöknek elég pipogya voltam, hamar kinőttem. A kamaszkor nagy változásokat hozott az életembe. Magas, jó vágású fiatalemberré váltam. Bronzvörös hajammal kicsit elütök ugyan a többiektől, úgy festek köztük, mint ha a hajam megkapta volna kissé a nap. A külső megjelenéssel nem igazán szoktam foglalkozni, talán újabban próbálok úgy, ahogy értelmeset alkotni. De a stílusom két szóval is meg lehetne mondani. Egyszerű és férfias. Hajam kicsit hosszabbra meghagyom, mint amilyennek drága jó édesanyám elképzelné a megfelelő fazont, de mégis azért rövidebb jóval annál, mint sokszor amilyen volt. Kék szemeim szinte kitűnnek a vörös szín kavalkád közül. Ami rám a leginkább jellemző, hogy szeretem az arcom borostásan meghagyni. Nincs is jobb, mint egy-két napos borostás arc. Az… olyan férfias kisugárzást ad.
De ez csak a külső, nem igazán mutogatom bárkinek, de meglátszik rajtam, hogy sárkányokkal foglalkozom. Karmolás, zúzódásnyomok néha felfedezhetőek a testemen, ugyanakkor egy örök emlék nyomát is őrzöm magamon. Még zöldfülű tanonc koromban rosszul közelítettem egy sárkány felé, megpörkölte kissé a jobb felkarom, és a heg máig ott maradt. Illetve egy másik sárkány okozta sérüléses heg húzódik az államon hosszában.
Megsúgom, van egy tetoválásom is, a jobb felkaromon, mely egy fiktív sárkányábrázolást foglal magába.

Kicsinek… hát nem épp első gyerekként születtem a családba, így nem számítottam akkora nagy durranásnak. Pláne, hogy az akkor két éves bátyám mellé már megint fiú jött. Bizony, ez mindig is komoly fejtörést okozott anyuéknak, hogy annyi gyerek után csak hetedszerre, vagy pontosabban hatodszorra sikerült egy kislány. De ebbe ne menjünk bele.
Visszatérve a picike Charlie-ra, nem voltam piskóta. Már akkor kis anyaszomorító nyüzsi gyerek voltam, aki ment a feje után… akarom mondani a bátyja feje után. Mert Bill volt a nagytesó, a példakép, akire akkor is számíthattam, ha valami rosszat tettem, mert bevállalta a balhét, és szó nélkül állta, amikor leszidják. De rég beszéltem vele is, pedig nem csak odahaza voltunk sülve-főve együtt, de később a Roxfortban is.
Emlékszem egy hatalmas bandaháborút folytattunk mi ketten a kerti törpék ellen, akik már megint, mint valami inváziós ellenség, felforgatták nem csak a kertet de az egész udvar úgy nézett ki mint egy vakondtúrás. Talán ha három éves épp elmúltam, mindent bevetettem a siker érdekében, rájuk másztam, rúgtam, még haraptam is. Bill sokkal jobb helyzetben volt a maga öt éves fejével. És akkor egyszer csak az egyik törpe a levegőbe repült és egy hatalmas pocsolyában kötött ki. Nem repült nagyot, nem szállt el két méterre, de a varázsképességeim ott és akkor kezdtek megmutatkozni. Anyunak el sem mertem mondani, Bill árulkodott nagy lelkesen. Sosem hagytak ki minket a varázsvilág nyújtotta életből. Kicsiként sokszor hallgattam a nagy meséléseket, vagy néztem, hogy apu épp miféle mugli tárgyakat próbált megbűvölni. Sosem értettem a kétféle életmód közi párhuzamot igazán, a varázslóvilág jobban kötött, de érdekeltek azok a megbűvölt kütyük is.
De ha már megbűvölt tárgyaknál vagyunk, a kviddics a maga megbűvölt seprűivel és a játékszellemmel belopta magát a szívembe már egész kicsi korom óta. Nem kellett sok idő, amint beletanultam, otthon is az egyik kedvenc játékom lett. Főleg amikor többen is játszottunk, na, az volt az igazi. Ez lassan szenvedélyemmé vált, főleg miután a Roxfortba kerültem. Hohó, micsoda évek voltak. Még eszembe jut, mennyire izgultam kis tökmag tizenegy évesen, amikor a Teszlek Süveget a fejemre tették. Anyuék azt magyarázták mielőtt feltettek a vonatra, hogy ne izguljak, a bátyám mellé kerülök. Hát igazuk lett, alig került a fejem fölé a Süveg, gondolkozás nélkül kimondta, Griffendél! Máig a feldereng a hangja a fejemben, ha arra gondolok. Bill mellett nem éreztem magam olyan elveszettnek, hisz idegen volt a közeg, a szüleimhez nem szaladhattam vissza, mint egy rémült kisdiák. Ehhez mérten az önbizalmammal sosem volt gond. Ha kellett, hangot adtam a véleményemnek, igaz a bátyám megesett csak fogta a fejét, mert csak alaposan bajba sodortam magunkat. Ő kellett megvédjen a nagyobbak piszkálásától is. Na, nem mintha igényeltem volna, bátran nekiszaladtam volna bármelyiknek puszta kézzel, ahogy szoktam odahaza is ha megharagszok Billre. Fejjel a gyomrába. Kis torpedó voltam. De ahogy később felfedezték mennyire jól irányítom a seprűt, ráadásul a kviddics beválogatón is kiemelkedő eredményt produkáltam, higgadni kezdtem. Az energiám inkább az edzések kötötték le, fogóként pedig csak még fontosabbnak tartottam a precizitást. Elindultam lassan az felé a Charlie felé, aki ma is vagyok.
A korai pimasz nyers kiskölyök kezdett engedelmes jó fiú lenni. Három okból is. Szüleimnek és a bátyámnak meg akartam mutatni, én is vagyok olyan jó, mint ő. Másrészt az akkoriban gólyaként kezdő Percynek példát akartam statuálni. Kötelességemnek éreztem, hogy Bill példamutatását továbbvigyem én is, hisz akkor már öt kisebb testvér leste a két nagy szamár döntéseit. De bevallom azzal, hogy kezdtem Billt jegyileg behozni, és ha eleinte nem is büszkélkedhettem végig kiváló jegyekkel, nagyot dobott az önbizalmamon. Na meg a szorgalmamon. Lassan a sok várakozáson felülim is kezdett inkább a kiválók túltengése felé billenni. Persze annyira jó tanuló sosem voltam, mint Bill, de prefektus lett belőlem. A tanulás mellett gőzerővel koncentráltam a kviddicsre, de ahogy mint tantárgy bejött a legendás lények gondozása, kezdett a kíváncsiságom is ébredezni a különleges, ugyanakkor veszélyes lények felé. Szép igaz? Mire az utolsó éveim eljöttek, az RBF illetve a RAVASZ vizsgáim kitűnőre sikeredtek, rengeteg ismertségre tettem szert, népszerű voltam, céltudatos, betudtam egy prefektusi címet és a Griffendél kviddics csapatkapitányaként is komolyan profitálhattam. Népszerű srác, aki nem mindennapi fogó volt. A tehetségemre felfigyeltek. Sikeres voltam, mégis mikor felajánlották, hogy játszhatnék nemzetközi csapatban, visszautasítottam. A suli elvégzése után úgy gondolom minden kviddicsimádó a fél karját adná azért, hogy egy ilyen ajánlatot kapjon. Otthon értetlenül néztek rám, hogy mégis mit művelek. Nem egy vitát lejátszottunk akár a bátyámmal, akár anyámmal, mégis úgy éreztem nekem nem a kviddics lesz az életcélom.
Miután a Roxfortot elvégeztem, már tudtam mit akarok az élettől. Furcsa, de a legendás lények, a veszély, a titokzatosság és egy kis enyhe vakmerőség sokkal jobban vonzott, mint egy biztos állás egy népszerű csapatban jó fizetéssel. Kaptam a lehetőségen, úgy döntöttem kirepülök a családi fészekből, külföldre húzott a szívem egy sárkányrezervátumba. Románia… messze van egy kicsit nem igaz? Eleinte gyötört a honvágy. De a késztetés, hogy minél jobban megismerjem ezeket a csodás, fenséges bestiákat, a sárkányokat, még inkább vonzott. Hosszadalmas kitapasztalás, apró balesetek és számos felemelő élmény után végül úgy éreztem megérettem a feladatra, hogy örök életemre ezekkel a lényekkel foglalkozzak. Megfogott a viselkedésük, az a szilaj vadság. Ami az én lelkemben is tombol. Úgy éreztem köztük vagyok igazán otthon, ott érzem magam kiteljesedve. A véremben éreztem, hogy igen, én ezt akarom csinálni. Hogy megbántam-e a döntésem? Ma is sokszor gondolkozok rajta, és igazából mindkét rajongásom tárgyát el tudnám képzelni hivatásomnak.
Mindeközben persze nem feledkeztem meg a külvilágról. Nyaranta hazalátogattam, népes családom pedig egyből körbedongott. Addig nem hagytak békén, míg el nem meséltem neki az élményeimet, tapasztalataimat. De kifejezetten jól esett, ahogy azt láttam mindegyikükön, hogy érdekli a mesélésem, igazán éreztem, hogy törődnek velem, és nem teszik azt sem szóvá, hogy milyen ritkán látogatok haza. Talán csak anyu nyaggatott néha, hogy kezdjek valamit a loboncommal, mert úgy festek, mint egy vadember. Ahányszor hazalátogattam, ez állandó témává vált.
Az életem nem állt meg ennyiben. Még erősen bennem él a kép, amikor Ron öcsém a segítségemet kérte, hogy a Roxfortból vigyek el egy illegálisan tartott norvég tarajos sárkányt. Ahogy a levelét olvastam, elképzeltem milyen ábrázatot vágna, ha élőben mondaná. Őszintén bevallom jót derültem rajta. De a kérését teljesítettem, hisz még egy kisebb méretű sárkány is nagy felelősséggel jár, pláne ha olyan kezekbe kerül, akik nem igazán értenek sárkányneveléshez.
De egy másik sárkányos ügyem is emlékezetes marad. Büszkén hangoztatom, hogy az 2011-es Trimágus Tusára engem kértek fel, gondoskodjak a sárkányokról, akiket az egyik feladat alatt vetnek be a versenyzők ellen. Micsoda lelkesedéssel vágtam bele a felkutatásukba, és a befogásukba, hajaj! A tenyerem viszketett, hogy eleget tehessek minél hamarabb a feladatnak. De meg kell hagyni a Rengetegben kicsit macerás volt az ellátásuk.
Belegondolva az eddigi eseményekbe, nem csak ezzel a feladattal bíztak meg, ami égetően fontossá vált. Ahogy a halálfalók egyre nyíltabban jelentek meg és egyre merészebb eszközökhöz nyúltak, úgy döntöttem hasznossá teszem magam. Sohasem gondolkoztam rajta, de a Percyvel való összeszólalkozás után, mikor elment otthonról, úgy éreztem szükségszerű meglépnem egy becsületbeli ügyet. Beléptem a Rendbe, öcsém idiótaságát kompenzálva. Ezt a döntésem néha nem tudom hova tenni, talán akkor hirtelen elhatározás volt, vagy szimplán hasznossá akartam tenni magam? Már nem igazán tudom. Lényeg, hogy nem tértem haza egy ideig. Dumbledore kérésére főképp Romániában, Albániában és környék szerte igyekeztem varázslókat megnyerni a Rend számára. Ma már csak nevetni tudok, ha eszembe jut, néhányan miféle átkokkal kergettek el. Rengeteg ellenszenves varázslóval találkoztam, de sajnos a többség inkább passzív maradt. Elszomorító volt, hogy mennyire félnek Tőle. Pedig személy szerint nem tartom másnak, mint egy gerinctelen sötét, de hihetetlenül jó varázslónak, akit a mérhetetlen gonoszság éltet, hogy végrehajtsa a terveit. Meglepő mennyire hatásosan hipnotizálta a varázslótársadalmat abba, hogy rettegjenek tőle. Csak mert a talpnyalói elvégzik a munkát…cöhh… De öröm volt látni, hogy akadtak lelkes fiatal, vagy akár idősödő varázslók, akik készségesen álltak be sorainkba. Magaménak éreztem az ügyet, hogy győzzünk. Jelenleg is ez a helyzet. Dumbledore adja időnként az utasítást, én pedig megteszem, mert fontos, hogy a külföldiekkel is tarthassuk a kapcsolatot. Őszintén szólva nem tudom hova fajul a helyzet, a halálfalók lecsapásai egyre gyakoribbak, mindenki fél és bizonytalan. Talán ideje lenne hazalátogatnom, amíg még nem késő.

Ezekről a dolgokról rizsázhatnék órákig is akár. Rengeteg célom van az életben, hisz még huszonnégy, majdnem huszonöt évesen ráérnék bőven még mindent megvalósítani. De úgy gondolom, elsődlegesen azt szeretném, ha helyre állna a béke. Nem lennének zavargások, nem lenne veszélyben a családom. Ha már sajátom az még nincs, de az Odú környékét akkor is féltem. Mint "vérárulók", könnyen zaklathatják az otthoniakat is. Emellett szeretnék még világot látni, több lényt megismerni, vagy ha úgy alakul, akkor debüdálni egy kviddics csapatban. Bármelyiket el tudom képzelni, mindkettő életem egy-egy korszakát határolta be eddig.
Szabadságvágyam ugyan hatalmas, és nem tudom sikerül-e megállapodni, de nem zárok ki semmit. Ha valaha is sikerül olyan nőt kifognom, aki mellett szabadnak érzem magam, akkor talán még le is horgonyzok a magam módján. Hosszabb távú terveim nem igazán vannak. Rövidebb távúak pedig... lássuk csak, előbb megkívántam a meggyes pitét, azt hiszem, hogy szerzek egyet.