Lord Voldemort ~ A Sötét Nagyúr

Lord Voldemort

Varázsló

A világban nincs jó és rossz, csak egy dolog van… A hatalom! És azt a gyöngék nem tudják megszerezni!

A külsőmre nem mondható az, hogy teljes mértékben emberi. Az arcom kígyószerű, falfehér, a szemeim vörösen, vészjóslóan világítanak. Szeretem a külsőmet a halálhoz hasonlítani, hatalmasabbnak, félelmetesebbnek tűnök. Nem volt mindig ilyen az arcom. Felnőttkorom közepéig formás, kifejezetten szép arcom volt. Valószínűleg a horcruxgyártás miatt formálódott el így, de sosem bántam. Inkább csak tetszett, hogy még a külsőm is azt sugallja, hogy más vagyok, kiemelkedek a tömegből, iszonytató és félelmetes vagyok, ami azt üzeni az emberek felé, hogy velem nem szabad konfliktusba keveredni.
Szeretet, bűntudat, barátság, szerelem. Ezek az érzések, azok, amiket sosem éreztem, mindig megvetetettem. A hatalom az, ami megváltoztathatja az embereket, szövetségeseket, alatvalókat szülhet és tiszteletet eredményezhet. Hiába van több ezer szolgám, a fontosabb dolgokat szeretném én magam elvégezni, ez főként Harry Potter megölésére vonatkozik. Már akkor is ostoba voltam, amikor Lucius Malfoyra bíztam a jóslat megszerzését. Türelmetlen vagyok, ha valami nem sikerül a terveim szerint, megtalálom az embert, akit okoljak és az az életével is fizethet.

Gyalázatos módon egy mugli apa és egy boszorkány anya gyermekeként jöttem a világra. Az anyám meghalt, mielőtt megismerhettem volna, de jól ismertem az undorító románca történetét és ezért mindig meg is vetettem őt. A nemes, aranyvérű Gomold család sarjai vagyunk, a dicső Mardekár Malazár leszármazottjai. Évszázadokra vezethető vissza a családunk hírneve és még soha senki a felmenőink közül nem követett el akkora hibát, hogy leállt egy muglival. A tiszta varázslóvér legundorítóbb beszennyezése, hogy egy korcs, félvér gyermeket szül egy muglitól. Szerencsére anyám hamar meghalt, de nem elég hamar, így megkaptam a világ legszégyenletesebb muglinevét, amit csak egy Mardekár Malazár utód, egy Gomold sarj kaphat. Tom Rowle Denem. Azaz ostoba anyám, a mugli apámról nevezett el, aki elhagyta őt, miután nem kapott több szerelmi bájitalt. A nagyapám, Rowle Denem (akinek a nevét szintén megkaptam) elsüllyedt volna szégyenében, ha megtudta volna, hogy a lánya egy varázstalan embernek adott be mágikus italt és félvér gyereket szült tőle, ezzel bemocskolva az egész vérvonalat.
Születésemkor anyám meghalt, apám nem sokkal előbb elhagyott, én pedig egy londoni árvaházba kerültem. Utáltam ott lenni. A nevelők és a társaim is ellenem fordultak, mert furcsának és erőszakosnak találtak. Először nem is tudtam mit teszek, csak ösztönösen, tudat alatt varázsoltam. Ha valaki megbántott, elszomorított vagy kényszerített dolgokra, akkor mágiát használtam, de eleinte még csak véletlenül, aztán megtanultam használni. Szerettem megfélemlíteni, kínozni a mugli társaimat, nemcsak azért, mert már akkor is utáltam a muglikat, hanem azért, mert élveztem, hogy hatalmam van felettük. Többször loptam is tőlük és sokszor rá is jöttek, de nem mertek ellenkezni, mert féltek és ez tetszett. Egyre többször kínoztam őket és furcsa dolgokat mutattam nekik a mágiából, beszéltem előttük kígyónyelven, amitől megijedtek, de nem mertek szólni senkinek. Élveztem ezt, de nem volt elég.
Albus Dumbledore tizenegyéves koromban jött meglátogatni. Akkor még azt hittem, hogy egy újabb orvos, aki meg akarja vizsgálni, hogy miért viselkedek ilyen furcsán. Azt hitték őrült vagyok. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ő is olyan, mint én. Akkor tudtam meg, hogy varázsló vagyok és van számomra egy iskola, ahol olyan különleges képességű gyerekek tanulnak, mint én. Akkor kezdtem el reménykedni, kijutahatok ebből az árvaházból, egy iskolában megtanítják, hogyan használjam a nagy mennyiségű, kontrollálatlan erőmet és felcsillant előttem a tervezett életem reményképe. Vajon képes lennék a halhatatlanságra?
A Roxfortot imádtam. Az iskolai éveim alatt kezdtem el magamat Voldemortnak hivatni, mert dühített, hogy a szánalmas mugli apám nevét viseltem. Úgy gondoltam ez az új név megfelelő egy halhatatlan nagy úrhoz. Tiszteletet követelő, hatalmas és félelmetes.
Az iskolában végig kiváló tanuló voltam, híres voltam a diákok között és az összes tanárt elbűlötem a tehetségemmel és nagy befolyással voltam rájuk. Egyedül Dumbledore volt az, aki nem volt annyira oda értem. Gyanakvóan viselkedett velem és az sem tetszett neki, hogy ilyen rajongva érdekel a fekete mágia. Bevallom, tartottam és most is tartok tőle. Ő volt az egyetlen, aki valamilyen szinten belém látott és nem tudtam befolyásolni a mézes-mázos, behízelgő modorommal. Tizenöt éves koromban tudtam meg, hogy milyen családból származom, hogy a dícső Mardekár Malazár utódja vagyok, aki annyira utálta a muglikat és a mágia tolvajait, a sárvérűeket, mint én. Megtudtam a történetét és kinyitottam a Titkok Kamráját, amit annak idején ő készített. A kiszabaduló baziliszkusz megölt egy sárvárű lányt, de nem tudta teljesen megtisztítani az iskolát. Attól féltem, hogy a haláleset és a sorozatos kővé dermedt emberek miatt az iskolát be fogják zárni, az pedig sokkal keservesebb lett volna számomra, minthogy még pár évig egy rakás sárvérű jelenlétét kell elviselnem a mágikus iskolában. Bezártam a kamrát és a bűneimet Hagridra tereltem. Elvették a pálcáját és nem járhatta ki az iskolát. Büszkeséggel töltött el, hogy hittek nekem, hogy a legnagyobb hatalmat tudtam befolyásolni, a Mágiaügyi Minisztériumot. De zavart, hogy Dumbledore nem hitt nekem. Tudta, hogy nem Hagrid volt az, de nem terelte rám a gyanút.
Az utolsó iskolai évemben, a könyvtár minden négyzetcentiméterét átkutattam, beszöktem a zárolt szekcióba is, hátha találok valami megoldást egy régi álmomra, arra, hogy halhatatlan legyek. Csak néhány könyv szólt a horcruxokról, és nem is teljesen értettem a lényegüket, ezért a kedvenc, legbefolyásolhatóbb tanáromhoz fordultam ezzel a kérdéssel, Horatius Lumpsluck professzorhoz.
Az iskola után egy ideig dolgoztam a Borgin&Burkes nevű boltban és megpályáztam a Roxfort Sötét varázslatok kivédése tanári posztját, de akkor már Albus Dumbledore volt az igazgató és kétszer is elutasított. Örökké gyanakodott rám, nem bízott bennem, azt hiszem ő a legokosabb ember, akit valaha is megismertem, csak a szeretet dumát kéne hanyagolnia és talán nálam is hatalmasabb sötét varázsló lehetett volna.
Ezután horcruxokat kezdtem el csinálni. Nem volt különösebben kellemetlen, hogy embereket kellett ölnöm e célból, hiszen ezt akartam mindig is, szolgasorba, a kihalás szélére kényszeríteni a muglikat. Hétköznapi, de számomra fontos tárgyakat használtam fel horcruxoknak és ezeknek a készítése során változott el a külsőm. Követőket toboroztam magam mellé, akik híres aranyvérű családból származtak és a sárvérűek ellen voltak. Megígértem, hogy hatalmat kapnak a muglik és a félvérek fölött is, és a nemes célért való tevékenységükért megjutalmazom, életben hagyom őket. Sokan ellenem fordultak, mert nem ismerték még a hatalmam, de azokat min megöltem. Vérárulók, félvérek, sárvérűek és kviblik is bújdostak előlem, de én mindre rátaláltam és megöltem őket. Éveken keresztül ment ez így, míg végül mindenki megismerte a nevem és nem is merték kiejteni. Még a nevemtől is féltek az emberek. A követőim, a halálfalók is csak néha mondták ki, hogy Voldemort. Inkább Nagy Úrnak, Sötét Nagy Úrnak, Uramnak szólítottak. Hiába papolt nekem Dumbledore mindig a szeretetről, a hatalomnál még sosem éreztem jobb érzést.
Egyik este az új célpontom a Potter család volt. Lily és James Potter pár éve házasok voltak és született egy gyerekük, akiről a jóslatban szó volt.

Idézet :

Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött … azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt … A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik … Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli …

Az egyik halálfalóm, Percelus Piton hozta nekem ezt az információt, de azt már nem tudtam meg ki az a gyerek. Végül kiderítettem és el is mentem az első gyermekhez, akiről megtudtam, hogy július 31. -e születésű. Először megöltem a szánalmas családfőt, aki azt hitte az utamba tud állni, aztán az édesanyját, ki a testével óvta Harryt. Végül a pár éves gyerek felé tartottam a pálcám és a halálos varázslat után okoztam a saját vesztem. A fiún csak egy apró heg látszott, én azonban a saját magam árnyékaként éltem a további tizenhárom éven keresztül. Lidércként, egy emberi roncsként, egy Nagy Úrhoz nem méltóan. Azokban az években annyi erőm volt csak, hogy állatokba költözzek bele és úgy táplálkozzak. Próbáltam suttogni, segítséget kérni a hűségesnek hitt követőimtől, de még maga Lucius Malfoy is hátat fordított nekem, az Urának.
Tizenkét év után az a kis nyamvadt Féregfark talált rám, ápolt és segített, hogy újra alakot ölthessek. Ott a temetőben, újra összehívtam az alatvalóimat, láttam a szemükben a félelmet, amikor megláttak. Mindennél jobban örültem ennek. Harry Potter akkor is elmenekült és idén még egyszer, amikor a jóslatért indultam a Minisztériumba. Dumbledore mindig beleavatkozik a dolgomba és megvédi a kis kiválasztottját. A jóslatot nem szereztem meg, de már nem is érdekel a másik fele. A legfőbb dolog, amit meg kell tennem Harry Potter elpusztítása érdekében, az az, hogy megölöm Albus Dumbledore-t.

Első célom magam mellé fordítani az összes természetfeletti lényt és megölni azokat, akik ellenszegülnek. A legfontosabb mégis megölni Dumbledore-t, hiszen amíg ő él, addig Harry Potter állandó védelemben áll tőlem.
Meg akarom szerezni a bodzapálcát. A világ legerősebb pálcáját, amivel még hatalmasabb és ismertebb Úr lehetek a világban. Ennek megszerzése céljából tartatom fogságban az öreg pálcakészítőt Olivandert.