Alex Hollow~Count to three...khm I mean nine.

Alex Love Hollow

Kilencek

Far away, long ago, things I yern to remember and a song someone sings...

Na, akkor kezdjük kívülről befelé és fentről lefelé. Mert miért ne? Szóval itt vagyok én. Pici és aranyos, mint egy katicabogár. Alacsony vagyok, úgy 155 cm mély, testalkatom, hm… teltkarcsú? Vagy valami olyasmi. Fejem tetejéről barna hajzuhatag omlik le szinte művészi hullámokban egészen hátam közepéig nagyjából. Akkor következik egy teljesen átlagos homlok, íves szemöldök és végre a szemek! Az egyetlen dolog, amit még én is szeretek magamon. Kékben és szürkében játszik, mikor milyen kedvem van; ha boldog vagyok élénk kék, ha meg dühös, akkor sötétszürke. Akkor viszonylag szép szám van, asszem, de ehhez nem értek. Az orrom normális, nem érdemel szót.
S mi van eme koponya csontja mögött? Agy. Nagy kapacitású és kihasználható agy. Tele költők szavaival, történelmi pillanatokkal és matek egyenletekkel. A kémia képletekről és a több oldalnyi eposzokról nem is beszélve! Mire nem jó, ha valakinek fotografikus a memóriája?
Akkor ott van a nyakam. Hát… van és kész. Illetve itt a belső fontos lehet. Szép hangom van alapjáraton, de ez az a része a testemnek, amit teljesen korlátozni tudok, így az erő koncentráció is itt megy a legbiztosabban. Értsd; ha úgy akarom, árthatok is neked a hangommal.
Aztán van a drága testem erről nincs sok mondani valóm, itt is megmaradnék a belsőnél, ha nagyon érdekel, a külső fentebb van a rövid leírása.
Szóval a test a lélek otthon. Az én lelkem, vagy ha úgy tetszik szellemem nem annyira összetett, mint amennyire tűnik. Egy és nagyon fontos alapelvem van; a család a legfontosabb! Ami az esetemben az őrzőimre orientálódik. Ha bántod, őket meghalsz. Egyszerű, mint az egyszer egy. Vagyis elvi alapon ilyen egyszerű lenne, de persze mindent túl kell bonyolítani. Akkor továbbá fontosak számomra az állatok is: van egy kutyám és ő is család része most már. Ennyi volnék. Nem valami bonyolult ugye?

Azt hiszem ez életem egyik legnehezebb feladata. Soha nem kérdezett még senki erről, inkább nekem voltak kérdéseim. Ugyanis semmire nem emlékszem azelőttről, hogy egy nap felébredek Witehart-éknál. Adam Witehart volt az őrzőm és befogadott a házába felesége Natalie és nálam két évvel idősebb fia Warren mellé.
Ők próbáltak nevelni és segíteni. Az erőm kezdetben nagyon kezelhetetlen volt. Ja, hogy mi is az? Konkrétan van egy energia bennem, amit különböző helyekre tudok irányítani, koncentrálni. Ez az energia mennyiségétől függően más-más hatást eredményez. Például először elzárni tanultam meg, ami a rejtőzködésben segít: a gyomromba találtam neki helyet, viszont ennek eredménye ként rengeteget eszek. Igen ez van, de legalább nem hízok. Muhaha.
Sokat próbálkoztunk ennek a gyakorlásával. Másodszorra az agyamba sikerült megtalálnom a helyét: ennek eredménye a fotografikus memória, ami jól jön az iskolákban. És az utolsó dolog, amit megtanultam az a hangszálaimba való irányítás, melynek segítségével ki tudom terjeszteni a való világba és pusztítani vele.
Szóval ezeket gyakoroltuk. A legviccesebb az volt, amikor az egész testem ragyogott, vagy az, amikor hirtelen rengeteget nőtt a hajam? Nem is tudom már. Arra viszont nagyon jól emlékszem melyik volt a legrosszabb.
Megpróbáltam az energiámat fizikaivá tenni és az öklömbe koncentráltam. Majd meg kellett ütnöm vele Adam-ot. És nagyon nem akartam, de folyamatosan mondta, hogy csináljam csak. És én meg tettem. Úgy mellkason ütöttem, hogy asztmás lett és megrepedt 4 bordája. Nagyon szomorú voltam és mentőt is kellett hívni hozzá. Akkor láttam kórházat először. Gyűlölöm azt a helyet. De szerencsére haza mehettünk és meg is maradt volna a bolond.
Azaz boldogan élhettünk, míg meg nem halunk. Na, jó közel sem odáig. Ugye bár egyelőre biztonságba kellett volna lennem, amíg meg nem ölik a többieket. Szégyen vagy sem én ennek valahol nagyon örültem, mert istentelen mód megszerettem az őrzőmet és családját.
Így kicsit nagyon meglepődtünk, amikor hol volt, hol nem beállított egy mog. Egyedül. Ami alapból furcsa, mivel csapatban járnak. Szóval menekültünk, ekkor lehettem tizenkettő körül. De ugye Adam-ot nehezen lehetett mozgatni és rengeteg veszekedés után, de ott hagytuk. Akkor láttam utoljára. Természetesen nagyon szégyellem magam az egész miatt, alig merek Nataliék szemébe nézni. A mai napig.
Azt meg még jobban szégyellem, hogy közben meg, persze csak titokban, beleszerettem az új őrzőmbe; Warrenbe. Úgyhogy nagyjából lehajtott fejjel járkálok, amikor ők is a közelben vannak. Egy élmény így élni, de a vétkeseknek bűnhődni kell. Bárcsak jóvátehetném ezt valahogyan…

A legfőbb célom, hogy jóvátegyem azt, hogy megöltem egy szerető apát. Csak még nem tudom, hogyan. Mindemellett szeretném megvédeni az őrzőmet és anyukáját. Az se lenne rossz, ha meg tanulnám kezelni az erőmet. Na, meg a mogok is eltűnhetnének már! És szeretnék boldogan élni, biztonságban azokkal, akiket szeretek. Egyszerűbben: pusztuljon a kénköves pokolba minden mi gonosz!